Hír

Muhari Gábor 2018-ban is hozta a kötelezőt és a dobogókat

Nehezen indult az év: munkakeresés a csődbement cég miatt, küzdelem az épülő házban a tisztességesebbnél tisztességesebb „mesterekkel“. A futás háttérbe szorulva sokadlagos szerepet játszott. Persze feszültségoldásnak, terápiának tökéletes volt. Márciusi elejéig egészen jól is ment, köszönhetően annak az 1680 km-nek, amit a megelőző 10 hétben sikerült összegyűjteni.

Március 11-én ugyan megvédtem az országos bajnoki címemet 100 km-en, de a 7:05 csalódás volt számomra, mert jobbnak éreztem a formám, mint 2017-ben. A kezdés egyébként jó volt, de a végére széthullás lett belőle. Ebben szerepet játszott talán az is, hogy a hét elején még hó és minuszok voltak, míg a verseny napján közel 20 fok is. A Clifton 4 jól vizsgázott, bár nekem a 100-hoz picit talán már kemény volt.

Egy hét múlva a Primavera Trail Race-en (47 km +2500 m) avathattam fel a Challenger ATR 4-et. Hamar ki is derült, hogy mindamellett, hogy egy remek terepcipő, a végtelen sártenger nem a barátja, mint ahogy nekem sem volt az, így egy harmadik hellyel voltam kénytelen beérni.

Az április új munkahelyet, majd egy szerencsétlen, elhúzódó megfázást hozott. A forma meredeken zuhant. Ez április 8-án egy második helyet jelentett a Lindkogl Trail versenyén 32 km-en (+1400m), majd kis csalódásként egy negyedik helyet a félmaratoni hegyifutó országos bajnokságon Győrújbaráton, egy héttel később. Igaz, hogy ezzel egyúttal első szenior bajnoki címemet gyűjtöttem be egy viszonylag erős mezőnyben (Varga József, Beda Szabolcs), de ez annyira nem vigasztalt.

A Mátrabércen aztán utolért a végzet. Nem visszafogott kezdés után 11-nél figyelmetlenségből kőre léptem, a jobb bokám pedig megreccsent. Galyatetőig kínlódtam még vele, ott úgy éreztem, hogy  inkább nem kockáztatok egy nagyobb sérülést. Sétáltam még egyébként jó sokat, elmélkedtem, rácsodálkoztam arra, hogy mekkora a különbség az első 3-4 futó és a többiek között. A nap egyébként egy csőd volt számomra, még úgy is, hogy 4 Strava szegmens csúcsot csak sikerült begyűjtenem.

Az 50 km-es OB-ig kövér 10 napom volt. Szerencsére a bokám nem sérült vészesen, így össze tudtam magam rakni. A futás egyébként nem ment jól, a pályát nem találtam annyira optimálisnak, valamint az idő gyönyörű volt, csak nem a futóknak – az éppen nyitó strandok és a strandolók viszont bizonyára örültek neki. 3:18 sikerült, ami jó negyed órával lassabb, mint az egyéni csúcsom. A Clifton 4 ismét jól teljesített.

Március elején derült ki, hogy minden ellenkező híresztelés ellenére lesz csapat az IAU ITRA Terep Ultrafutó Világbajnokságra. Ezt május 12-én rendezték a Spanyolországi Penyagolosa-ban 85 km-en, közel 5000 méteres pozitív szintkülönbséggel. Amennyire örültem a versenynek márciusban, annyira kevésbé a közeledtével. Mivel az élet továbbra is dobálgatta nekem a kis futáson kívüli akadályait, fejben nem sikerült összeszednem magam. Két dologban voltam biztos a verseny előtt. Az egyik, hogy nem fog jól menni, a másik pedig, hogy mindenképpen célba érek. Mind a kettő bejött. Óvatos kezdés után volt ugyan egy rövidebb jó időszakom, amikor 30 embert is előztem két ellenőrzőpont között, de aztán 68-nál végzetesen beszakadtam. Borzalmasan nehezen értem be, annak ellenére is, hogy az időjárással viszonylag még szerencsénk is volt, mert a spanyol májusban ritkán van olyan hűvös, mint ami nekünk jutott.

A verseny után komolyan elgondolkodtam azon, hogy egyáltalán folytassam-e ezt az egészet. Több, mint egy hétig nem futottam egy métert sem, pedig ilyen 5 éve nem volt. Ez volt az a pont, amikor ismét a terápiás jelleg került előtérbe. Ez azt is jelentette, hogy hanyagoltam minden struktúrát az edzéseimből. Csak futottam úgy, ahogy éppen jól esett. Klasszikus értelemben vett erős (fartlek vagy résztáv) vagy hosszú edzésem nem is volt. Aztán ez a rendszertelen rendszer működni kezdett. Egyre inkább megjött a kedvem, jóllehet bombaformát azért nem éreztem.

A Mozart 100-on június 16-án először dobtam mélyvízbe a legendás hegyi kecske második verzióját (Speedgoat 2), ami állítólag a Hoka ezidáig legjobban sikerült cipője. A futás egészen jól ment, meglepően taktikus voltam – először 55 km után kerültem élre, aztán 80 km-nél, amikor is azt hittem, tudom merre visz az út, de elfutottam egy teljesen más irányba. A szervezők felvettek autóval, de mivel nem tudtak oda visszatenni, ahol elhagytam pályát, egy másik helyre vittek. 20 perc autókázás után alig tudtam újra elindulni, ráadásul kimaradt egy frissítőpont is. Abban a reményben folytattam az utat, hogy beérek elöl, kapok valami időbüntetést, aztán leszek dobogós még, és kész. Ebben a tudatban voltam egészen 95 km-ig. Ott aztán utolértek ketten, tehát dobogó már nem lehetett belőle és szétestem fejben. Beértem még a célba, de már csak azért, hogy Botival futhassak be. Neki ez volt az első ilyen alkalom. A verseny után persze csalódott voltam, ugyanakkor az, hogy végig partiban voltam az elejével, önbizalmat és kedvet is adott a folytatásra.

Július elején rendezték Kiss Mikiék a Verőce Éjszakai Trail-t (50 km, +1700m), ami szerintem hiánypótló kezdeményezés a nyári éjszakában. A futás egyébként nem ment végtelenül jól, de elég volt a győzelemhez. Augusztusban edzegettem ugyan, de versenyezni nem nagyon volt kedvem. Az őszi program alakulóban volt.

Szeptember 8-án hajnalban indult a Krynicai 7 Völgy Ultra (100 km, +4000m) Lengyelországban. Meglepően összeszedett és taktikus voltam. Annak ellenére is, hogy egy hosszú frissítőpont nélküli szakaszt megint sikerült benéznem. A verseny előtt egyébként zselét keresve véletlenül akadtam rá a GU Roctane nevű cuccára. Kipróbáltam. Olyan, hogy 6-8 óra után nem hullottam szét izomzatilag egy ultrán, nem nagyon volt még. Most pedig igen. Persze volt egy kis eléhezés megint, meg nyekergés, de az utolsó 5 km 4 perc 10 körüli átlaga azt mutatja, hogy a GU Roctane azért tud valamit. Micsoda véletlen, hogy a Raven éppen ősztől tette be a kínálatába a GU termékeket. A tavalyi időmet egyébként egy órával javítottam meg, ami az 5. helyre volt elég.

Az új felfedezés nem csak a vesenyre volt hatással, hanem a regenerációra is. Az eddigi 3-4 nap ultra utáni robotmozgás 1 napra redukálódott, azaz a versenyt követő második napon már mindenféle probléma nélkül tudtam könnyen futni.

Részben emiatt, részben, mert úgy gondoltam, segít jóapám halálának feldolgozásában, utolsó pillanatban jelentkeztem a megújult Wörthersee Ultra Trail-re (72 km, +2800 m). Hibátlan időjárás és nem túl erős mezőny várt az imádott tónál. Jól is indult az egész, aztán az első frissítőpontnál 20 perc hátrányban voltam úgy, hogy láttam azokat, akik megelőztek, csak azokat nem, akik levágtak pár kanyart, és így igencsak előnybe kerültek. Persze ez az egész csak 40 km-nél tudatosult, amikor már csak egy kósza bárányka volt előttem, csak akkor még nem tudtam, hogy miért. A futás egyébként jól ment, összeszedett voltam fejben és így egészen jó iramot tudtam futni a verseny utolsó szakaszában is, így elsőként értem a célba.

Két hét múlva egy kedves, márciusi meghívásnak eleget téve a Vadlán Ultra Terep (108 km, +3200 m) versenyén indultam. A futás relatív jól ment, egészen összeszedett voltam egészen az utolsó 5-6 km-ig, ahol aztán meglehetősen szétestem, de így is 10 órán kicsit kívüli idővel sikerült célba érni és pályacsúcsot javítani.

A következő akció október 23-án, a szendendrei Skanzenben történt, 6 órás országos bajnokság gyanánt. Előzetesen nem készültem nagy iramra és arra sem, hogy szétcsavarom magam a végletekig. Eddigi két 6 órás versenyemen az ellenfeleimet a rajt pillanatáig láttam, utána már csak azért, mert az ilyen derbik általában körbe-körbe zajlanak. Itt viszont más volt a helyzet, mert Bódis Tamás igen feszes tempót diktált az egyébként nem annyira egyszerű pályán. Nem esett jól a dolog, éreztem, hogy a határomon mozgok, ráadásul a frissítést sem úgy terveztem, hogy végtelen nagy iram lesz. Ennek ellenére sikerült egy kicsivel később beszakadni, mint Tamásnak, így már csak be kellett húzni valahogy a végét. Az eredmény 83,129 km, jelenleg 5. a világranglistán, persze szakértők szerint minden, ami nem 100 km vagy 24 óra, az csak önámítás… Nem tudom, szerintem ez nem volt egy olyan nagyon szar eredmény, főleg, ha hozzáteszem, hogy 1450 méter szint jött össze a 6 óra alatt. Mindez egy vadonatúj Hoka One One Bondi 6-ban.

Persze az ősznek még nem volt vége. November 3-án Piros 85 (85 km, +3000 m), egyúttal terep ultrafutó országos bajnokság volt. Harmadjára indultam a versenyen, azaz lehet mondani, hogy akadt némi terepismeretem. A frissítésben eszközölt változtatásaim miatt viszonylag nyugodtam vártam a rajtot, ahol legkeményebb ellenfélnek a Sashegyi Gepárdok kíválósága, Beda Szabi ígérkezett. A frissítésem aztán logisztikai okokból nagyjából szokványosra, így kevésbé optimálisra sikeredett. Egy titkos fegyverem azért így is akadt, mégpedig a Hoka One One új versenygépe a Mafate EVO. Rajt után viszonylag hamar egyedül maradtam, a futás egészen jól ment. Aztán kezdett meleg lenni, dél körül már 20 fok is volt. Dobogókő után sikerült is megfeküdnöm, olyannyira, hogy hátrányát ledolgozva Szabi a Hosszú árokban utol is ért. Egy darabig együtt haladtunk, aztán úgy éreztem, hogy mégsem vagyok annyira a halálomon, így ritmust váltottam. Ez egyébként olyannyira jól sikerült, hogy több szakaszon most futottam leggyorsabban. Sajnos menet közben ezt nem annyira realizáltam, így a János-hegy után kicsit elhagytam magam. Mondjuk még így is 5 percre megközelítettem a pályacsúcsot és végül 7:29-cel, bő negyedórás előnnyel értem célba.

Ezután elméletileg már pihenhettem is volna, ideje is lett volna már, csak éppen még szeptember elején jött a gondolat, hogy esetleg odaállnék az UTMB-re. Nem volt ez olyan nagyon erős kiforrott dolog bennem, már csak azért sem, mert időközben a versenyt sikerült a végtelenségig túldimenzionálni, ami ellenérzéseket vált ki belőlem. Ami mellette szólt, az részben ugyanez, azaz, hogy máshol ilyen nincs, illetve, hogy a srácok, akikkel a Mozart 100-on végig partiban voltam (későbbi 3., illetve 1. helyezett) az UTMB-n 5. és 9. helyen értek célba. Persze az igazsághoz hozzátartozik, hogy olyan nyomás van a mezőny elején, a sztárokon, ami könnyen belekényszeríti őket az indokoltnál bőven gyorsabb kezdésbe, majd ebből kifolyólag hibákba, amik feladáshoz vezetnek. Idén egyébként az időjárás is kellően mostoha volt a mezőnyhöz.

Szóval érdekelt a 2019-es UTMB, ehhez leginkább 5 UTMB/ITRA pontot kellett volna még összekaparnom. Az év végén sok elérhető lehetőség erre már nem maradt. Kinéztem egy török versenyt, de mivel a Piros 85 után sérülés miatt hetekig nem tudtam edzeni, lemondtam. Az utolsó lehetőség a Prága Ultra Trail (125 km, +4000m) volt, ahova elmentem ugyan, de elkövettem pár hibát, ami a szervezők hibáival (vagy inkább a verseny sajátosságaival) kombinálva odáig vezetett, hogy nem sikerült célba érnem.  Viszont legalább a sérülésből nem éreztem semmit.

Az év összességében egyébként elég vegyesre sikeredett. Hoztam a kötelezőket (4 országos bajnoki cím), de azért sokszor elmaradtam a várakozásaimtól.